A sors különös, egyedi szimfóniája

"...kopogtat a sors az ajtón."

Fájdalmat, keserűséget hozott,
Maga után megtört emberi szíveket hagyott,
Majd - ki munkáját jól végezte - eltávozott a fuvallaton.

Sötét felhők gyülekeznek.
Az ég, ijesztő sötét fátyla kiterebélyesedik,
Minden fény az árnyékával incselkedik,
A gyötrelem villámai csapkodnak, léttel kergetőznek.

Égi harsona szélvihart ébreszt,
Harci üstdob dörrenve, halovány ábrándokat riaszt,
Lepergeti a szemekről a viaszt,
Látomást megjelenít: szikrázik a magasban az Égi Kereszt.

Az elégedetlenség hangja fülsüketítően ordít a tétlenségnek:
Felvilágosult lámpásokra van itt most szükség!
A kifosztott nincstelenség nem tudja, hogy mi a bőség:
Legyen vége a szenvedésnek!

Olykor keserves tud lenni az élet,
Bút, boldogtalanságot is tarsolyában hordoz,
Egyszer-egyszer kevés boldogsággal foltoz,
Majd újból lesújt, és apró remény-sugarakkal hiteget.

Tanakodással múlatják a felbőszült érzelmek az időt,
A percek, órák, napok: látszólag a végtelenbe futnak,
A javasolt legjobb megoldások értelembe jutnak:
Meg kell semmisíteni a fölöttük tornyosuló, gonosz viharfelhőt.

A képzelet határtalan, de az élet a természeti erők kiszolgáltatottja.
Cselekedni kell! Az elégedetlenség már oly háborgó,
Mint trópusi viharban a bőszült tenger. Megalkuvó,
Aki önként a - saját és mások - lelkét az ördögnek felajánlja.

Csatára szólítanak ismét a dobok és kürtök:
Lángol az ég és föld. Elemek harca ez!
A csatában senki sem kegyelmez,
S a sors, már csak a legyőzött temetése fölött mondott köszöntőt.

Véget ért az égi háború,
Vörös vérrel íródott a kotta,
Emberi nyelvre lefordította:
Aki a történtek miatt igen szomorú.