Reményi Tamás

Megemlékezés . I. Emlékek szívébe bújt szeretetünk, Felejthetetlenül elmúlt oly sok év. Az én hajóm úszik, s Neked ott a rév: Külön-külön szárnyal már a mi lelkünk. . Sikertelen küzdelem volt életünk. Szerelem volt, s benne is a kellő hév, Mégis Rád fente kaszáját " ez a név" : Így megszakadt boldog létünk. . Nem volt választás, a végzet elrabolt, Miértekre válasz nincs, sohasem volt, A szép emléked énbennem megmaradt. . Egész évben emlékezek Tereád. Néha verset írok. Eljut-e hozzád? Hiányodtól a lelkemben űr maradt. . II. Örök éjszakai fények, Vibráló csalhatatlan lét, Szerelemben elnyert kéz : Ott szintén ezek a tények? Van-e ott napsugár és tűz? Tűz, mely szerelemre lobban : Engem szeretsz-e legjobban, Vagy a jövő, ott: csak múltat űz? . Él-e benned még szenvedély? Sok száz, sok ezer kérdésben Benne a válasz, s az rejtély. Tested földben, lelked égben... Van folytatása a létnek? A lélekhúr most kihez köt? Gondolataim repkednek Az égi s földi talány közt. . III. Játékszer ...

"...kopogtat a sors az ajtón." Fájdalmat, keserűséget hozott, Maga után megtört emberi szíveket hagyott, Majd - ki munkáját jól végezte - eltávozott a fuvallaton. Sötét felhők gyülekeznek. Az ég, ijesztő sötét fátyla kiterebélyesedik, Minden fény az árnyékával incselkedik, A gyötrelem villámai csapkodnak, léttel kergetőznek. Égi harsona szélvihart ébreszt, Harci üstdob dörrenve, halovány ábrándokat riaszt, Lepergeti a szemekről a viaszt, Látomást megjelenít: szikrázik a magasban az Égi Kereszt. Az elégedetlenség hangja fülsüketítően ordít a tétlenségnek: Felvilágosult lámpásokra van itt most szükség! A kifosztott nincstelenség nem tudja, hogy mi a bőség: Legyen vége a szenvedésnek! Olykor keserves tud lenni az élet, Bút, boldogtalanságot is tarsolyában hordoz, Egyszer-egyszer kevés boldogsággal foltoz, Majd újból lesújt, és apró remény-sugarakkal hiteget. Tanakodással múlatják a felbőszült érzelmek az időt, A percek, órák, napok: látszólag a végtelenbe futnak, A...

Halovány Napnak simogató lelke, Kihalt csillagfények sötét árnyéka, Földnek sóhajtozó hűs lehelete, Vágyak tengersok hulló könnyárama... Édes és keserű életek sírja, Kedves és gyalázatos emberek, Hűséges és csalfa elmúlt szerelmek, Végzetek és fénylő karma... Feláldozott egók és szenvedélyek Röpte, elfajzott kíméletlenségek, Virágzó életek, sugárzó szeretetfények... S a halovány Nap leáldozó simogató lelke. Minden napra jutó sorstragédiák, Boldogságban szárnyaló párták, Virágos kertek, mezők látványa, öröme, A hegyek, völgyek szívszorító égisze, Felhők könnye, szivárvány színorgiája, Művészetek ölelése, és a líra csodája... Az élet bugyra telik, az betelhetetlen, A könnyek kútja kiüríthetetlen, S mégis van, hogy könnyek nélkül kesergünk, Hogy sírva nevetünk, Netán nevetéstől könnyezünk, S előfordul, hogy az életért sírunk vagy nevetünk.

.Kocsmában ül a bánat, Kettétört életét borba fojtja, Vigasz nélküli lelkét könnye áztatja, Társult vele a kárhozat! . ...Hej! Mikor zöld volt a határ, ...Faluvégen szedtük a kék ibolyát, ...Csókos szádat csókkal simogattam, ...S örömömben a "nagybőgőbe beugrottam"! ...Hej! "Te rongyos élet", ...Mit tettél velem? ...Elengedted Kedvesem, ...S elhagyott reménységem! . Kocsmából távozik a bánat, Sírkert lelke várja már őt. Támolygó léptekkel, kábultan jött, Kedvese sírkövén majd alhat. "Örök álom mily' jó lenne", Kedvesével szót cserélne, S álmából erre ébredt: ...Hej! "Te rongyos élet"! . .

Megmártóztam az élet édesen sós tengerében, Majd idővel megszülettem. Kurtán teltek a gyermeki esztendők, S mosoly: magam, magammal lettünk önnevelők. Göröngyös út vezetett az évek során, Tanulni kellett saját és mások kára okán. Voltak eredményeim, s akadtak kudarcok, Mindig talpon maradtam, s nem adtam fel a harcot. Voltam valami, s lettem valaki, Olykor nevettem, máskor sóhajom szállt ki. Ember lettem, sok embert megszerettem, Néha szerelembe estem, de többségét utólag meg is szenvedtem. Őszinte vagyok, s megtanultam helyesen élni, Nehéz a múltról csak rébuszokban beszélni. A jelen már szép őszben telik: Segítő készségemmel az utódok, a jövőt felépítik.

Izzó Nap perzsel egy résen, Lépcső vezet felhők fölé, Csúcsok bújnak egymás mögé, Fehér lepel van az égen. Hó-sipka ragyog a fényben, Jeges út vezet felfelé, Irány : a végtelen elé, S ott eltűnik a napfényben. Égi madár kering tétlen, Vele száll a puszta éhség, Fentről látja : hol a bőség, S gyorsan landol lent a réten. Hegygerincet jég borítja, Végtelenből folyó ered, Hegyek közül, hol csúcs mered: Ott már életnek nincs nyoma. Lenn a völgyben mező zöldell, Tüneménye a sok pipacs, Utat vág a folyó rajta, S szétterül, mint éji lepel. Szellő libben,fűszál hajlik, A légben remeg a napfény, Fent színes égi tünemény Látóhatárra ráfekszik. Verőfényben úszik a báj, Csend ringatózik a térben, Fa árnya fürdik a vízben, Forróságban alszik a táj. Szomorúfűz ágát mossa, Fészkébe bújt minden madár, Nap katlanja lenyugszik már, Gyűrűsödik a víz fodra.