Reményi Tamás

Elárulom Tenéked most a titkom: Tűzgolyóvá lett az én árva szívem, Érzem, hogy kiégeti már a testem, Szerelmesed vagyok, s lelkedre vágyom. . Az életiskolát járom régóta, A tanulás az élet végéig tart. Többször volt már, hogy körmöm falat kapart, Sokszor rám csendített a toronyóra. . Nem könnyű igaz boldogságban a lét. Akit szeretünk, szívünkben mindig él, De a jó iskola mindent megtanít. . Az élet csak szeretetben élhető. Ha már nincs, a szívben elfogy az erő, S a hiánya, lélekhúrt is megszakít. . .

Megemlékezés . I. Emlékek szívébe bújt szeretetünk, Felejthetetlenül elmúlt oly sok év. Az én hajóm úszik, s Neked ott a rév: Külön-külön szárnyal már a mi lelkünk. . Sikertelen küzdelem volt életünk. Szerelem volt, s benne is a kellő hév, Mégis Rád fente kaszáját " ez a név" : Így megszakadt boldog létünk. . Nem volt választás, a végzet elrabolt, Miértekre válasz nincs, sohasem volt, A szép emléked énbennem megmaradt. . Egész évben emlékezek Tereád. Néha verset írok. Eljut-e hozzád? Hiányodtól a lelkemben űr maradt. . II. Örök éjszakai fények, Vibráló csalhatatlan lét, Szerelemben elnyert kéz : Ott szintén ezek a tények? Van-e ott napsugár és tűz? Tűz, mely szerelemre lobban : Engem szeretsz-e legjobban, Vagy a jövő, ott: csak múltat űz? . Él-e benned még szenvedély? Sok száz, sok ezer kérdésben Benne a válasz, s az rejtély. Tested földben, lelked égben... Van folytatása a létnek? A lélekhúr most kihez köt? Gondolataim repkednek Az égi s földi talány közt. . III. Játékszer ...

"...kopogtat a sors az ajtón." Fájdalmat, keserűséget hozott, Maga után megtört emberi szíveket hagyott, Majd - ki munkáját jól végezte - eltávozott a fuvallaton. Sötét felhők gyülekeznek. Az ég, ijesztő sötét fátyla kiterebélyesedik, Minden fény az árnyékával incselkedik, A gyötrelem villámai csapkodnak, léttel kergetőznek. Égi harsona szélvihart ébreszt, Harci üstdob dörrenve, halovány ábrándokat riaszt, Lepergeti a szemekről a viaszt, Látomást megjelenít: szikrázik a magasban az Égi Kereszt. Az elégedetlenség hangja fülsüketítően ordít a tétlenségnek: Felvilágosult lámpásokra van itt most szükség! A kifosztott nincstelenség nem tudja, hogy mi a bőség: Legyen vége a szenvedésnek! Olykor keserves tud lenni az élet, Bút, boldogtalanságot is tarsolyában hordoz, Egyszer-egyszer kevés boldogsággal foltoz, Majd újból lesújt, és apró remény-sugarakkal hiteget. Tanakodással múlatják a felbőszült érzelmek az időt, A percek, órák, napok: látszólag a végtelenbe futnak, A...

Halovány Napnak simogató lelke, Kihalt csillagfények sötét árnyéka, Földnek sóhajtozó hűs lehelete, Vágyak tengersok hulló könnyárama... Édes és keserű életek sírja, Kedves és gyalázatos emberek, Hűséges és csalfa elmúlt szerelmek, Végzetek és fénylő karma... Feláldozott egók és szenvedélyek Röpte, elfajzott kíméletlenségek, Virágzó életek, sugárzó szeretetfények... S a halovány Nap leáldozó simogató lelke. Minden napra jutó sorstragédiák, Boldogságban szárnyaló párták, Virágos kertek, mezők látványa, öröme, A hegyek, völgyek szívszorító égisze, Felhők könnye, szivárvány színorgiája, Művészetek ölelése, és a líra csodája... Az élet bugyra telik, az betelhetetlen, A könnyek kútja kiüríthetetlen, S mégis van, hogy könnyek nélkül kesergünk, Hogy sírva nevetünk, Netán nevetéstől könnyezünk, S előfordul, hogy az életért sírunk vagy nevetünk.

.Kocsmában ül a bánat, Kettétört életét borba fojtja, Vigasz nélküli lelkét könnye áztatja, Társult vele a kárhozat! . ...Hej! Mikor zöld volt a határ, ...Faluvégen szedtük a kék ibolyát, ...Csókos szádat csókkal simogattam, ...S örömömben a "nagybőgőbe beugrottam"! ...Hej! "Te rongyos élet", ...Mit tettél velem? ...Elengedted Kedvesem, ...S elhagyott reménységem! . Kocsmából távozik a bánat, Sírkert lelke várja már őt. Támolygó léptekkel, kábultan jött, Kedvese sírkövén majd alhat. "Örök álom mily' jó lenne", Kedvesével szót cserélne, S álmából erre ébredt: ...Hej! "Te rongyos élet"! . .

Megmártóztam az élet édesen sós tengerében, Majd idővel megszülettem. Kurtán teltek a gyermeki esztendők, S mosoly: magam, magammal lettünk önnevelők. Göröngyös út vezetett az évek során, Tanulni kellett saját és mások kára okán. Voltak eredményeim, s akadtak kudarcok, Mindig talpon maradtam, s nem adtam fel a harcot. Voltam valami, s lettem valaki, Olykor nevettem, máskor sóhajom szállt ki. Ember lettem, sok embert megszerettem, Néha szerelembe estem, de többségét utólag meg is szenvedtem. Őszinte vagyok, s megtanultam helyesen élni, Nehéz a múltról csak rébuszokban beszélni. A jelen már szép őszben telik: Segítő készségemmel az utódok, a jövőt felépítik.

Izzó Nap perzsel egy résen, Lépcső vezet felhők fölé, Csúcsok bújnak egymás mögé, Fehér lepel van az égen. Hó-sipka ragyog a fényben, Jeges út vezet felfelé, Irány : a végtelen elé, S ott eltűnik a napfényben. Égi madár kering tétlen, Vele száll a puszta éhség, Fentről látja : hol a bőség, S gyorsan landol lent a réten. Hegygerincet jég borítja, Végtelenből folyó ered, Hegyek közül, hol csúcs mered: Ott már életnek nincs nyoma. Lenn a völgyben mező zöldell, Tüneménye a sok pipacs, Utat vág a folyó rajta, S szétterül, mint éji lepel. Szellő libben,fűszál hajlik, A légben remeg a napfény, Fent színes égi tünemény Látóhatárra ráfekszik. Verőfényben úszik a báj, Csend ringatózik a térben, Fa árnya fürdik a vízben, Forróságban alszik a táj. Szomorúfűz ágát mossa, Fészkébe bújt minden madár, Nap katlanja lenyugszik már, Gyűrűsödik a víz fodra.

                                                                                         Őrjítő a csend, Magányhoz szól a harang, Megdermed a könny, S csillagot éget a Nap. A küszöbön áll a lélek, A csendet felfalja egy jaj, Szívet szorongat az élet, S az kialszik hamar. Lelke áldott, s mégis eltávozott, Ó, mondd meg miért? Miért folyjon annyi könny Ha nincs rá ok? Ó, mondd! Mondd meg: MIÉRT? Oltárnál áll a szeretet, Templom tornya fényben úszik, "Hiszek egyben" a nép bízik, S csönd uralja már a termet. Égi csengettyű csilingel, Imára kulcsol minden kéz, Az élet oly nagyon nehéz: Áldás jön a reménységgel. Szeretet: sugár a Fényből, Szívet megtölt a bizalom, Bennünk él már az irgalom: Gyöngycsepp az Úr kegyelméből. ...

Érted fáj a szívem én drága Hazám, Versben írom bánatom: borús az ég! Abban bízok, lesz egyszer derült ég még, S csak a rossz álmok hatnak most énreám. . Harcba indulok, ez nekem a munkám, Tollam küzd úgy, mint másoké nem oly rég: Magyar hazában éljen a magyar nép! A szavak ereje nyerje ma csatám! . Az ember még most is küzd a létéért, Fejlődve küzdhetne a jobb jövőért, De hosszú harcnak távol van vége. . Ömlik a könny, nincs meg az egyetértés. Érdekek harca ma nagy kísértés, Álmodjunk már ennél szebbet is végre! . . . (Dobogjon hangosabban a magyar szív!) (A Haza minden magyart egy egységbe hív!)

XV. szonett: Mint a végtelenbe repülő álom... Illatfelhővel bájol a rozmaring. Kelyhed álomba távozik: ez dopping! Szerelem fényeiben álmodozom. Kristályfényben jő' szeretet s vágyálom, Az lesz a világ eszményképe, fétis! Víg mosollyal ragyog a Nap s felderít, A fényekből a sötét elandalog. Az álom visszatér, a szívben bujkál: Sötétséget hajnal elküld világgá, Lelkünkben akkor ébred a szerelem! Fény lennék az égi tüzes korongban, Szeretet-sugárként adnék életet: Szívbe táplálnám a boldog lét titkát!  I. szonett: Mint a végtelenbe repülő álom, Szárnyal lelkem, csillog a csillagfény-út. Forrásvíz csurran: feneketlen a kút. Be szép! A virágos réteket látom! Hol verőfényben úszik boldogságom, Majd       szellő ezüst árnyalattérbe fúj: Sehol sem pillantok fájdalmas borút, Csak szeretet, s ölelés neszét hallom. Imádom a fények gyönyörű útját, Vágyom a kények simogató bókját: Bennem egy csodálatos érzés kering. Velem álmodik az izzó szerelem, Színes fáklyaként lobog ...

Gyöngéd hajlás pukedli nélkül, Bájos arca rezzenéstelen, bár mosolyog, Felette az ég kékül, s alatta a fű zöldül, Mégis a szerelemért egy képzeletbeli sorban ácsorog. Rossz érzés az ilyen, én már tudom, Éltem én is egyedül, s a mosoly is rám fagyott. Fásultan telt minden napom, S egyszer csak a sorsom új esélyt adott. Bízni kell, reményt is ad az élet, A jövő még ismeretlen, és a rossz is lehet még jó. Idejekorán az élettel elszámolni nem lehet, A létben evezni kell, hiszen sok kikötőbe befuthat az álomhajó.